Javíthatatlan álmodozó vagyok, mint Kengyel tanár úr véleménye szerint Tutajos is, a Tüskevár tutajosa. Kíméletlen, számító racionalizmussal álmodozom. Miközben éjjelente nem tudok aludni az utcákon üvöltöző részegek, bömbölve száguldozó motoros vandálok, sikoltó villamosok és kimért, pontos asztmával fuldokló buszok kegyetlen kínzása miatt. Cseppenként ölnek, mint a kínaiak kikötözött halálraítéltjeinek a fejére hulló víz. Miközben nappal a szemem guvad ki, kékesfehér benzinfelhőben párálló utcán hályogosodik a látásom, fellöknek, rámüvöltenek, tolonganak köröttem embertársaim, akiket szeretnem kellene. Illene.

Ilyenkor, akár nyitott szemmel is, elképzelek egy másik világot. Pontosabban…ebben a világban képzelek el egy helyet.

Érzelmes nyavalygás, rónának meg a köröttem tolongók, ha tudnák. De nem tudják, hálistennek, míg ezt is nem szabadalmaztatja valamelyik nagy nemzetközi konszern. Elvégre információs szabadság van. A gondolat szabad, szabad legyen hát mindenkinek megismernie. Milyen jogon tartom meg magamnak. Ez – demagógia, amiről tudjuk, hogy alattomosság, a megváltó álarcába öltözött konzervativizmus.

Érzelmes nyavalygásomban álmodom egy helyről.

Álmodom egy helyről, ahol a mechanikus zajok koponyavájó vízcseppjei helyett csak gyerekzsivaj és kutyaugatás, vízcsobogás és a szél játéka hallatszik. Önző mohósággal követelem, hogy én szabhassam meg, mit tartok kellemes és mit kellemetlen zajnak. És azt fogom kellemesnek találni, amely kiszámíthatatlan, kaotikus, turbulens és egyedi, nincs benne embergyártotta absztrakt matematika, csak belső harmónia.

Álmodom egy helyről, ahol a helyváltoztatásért meg kell dolgozni és ezért érezhető az utazás, varázsa van és története. A helyváltoztatás közvetlen élménnyé válik és testünk jelenleg használaton kívül helyezett függelékei, úgymint izomrendszer, végtagok, értelemszerűen és rendeltetésüknek megfelelően vehetők igénybe. A jó tüdő, a gyors lábak és nem a száguldó gépjárművek szelektálják a lakosokat.

Ez a hely – nevezzük mondjuk falunak, hiszen amit eddig annak neveztünk, jobbára élelmiszeripari termelőeszközök (v.ö. mg-i szakmunkás) tárolóegységei csupán – több szempontból is különleges lenne. Nem lennének benne például névtelen, arctalan, “mi köze hozzá" szomszédok, sem pedig a kerítésen leskelődő pletykafészkek. Szavainkért és tetteinkért nem egy személytelen, elvont bíróságon, hanem egymás előtt kellene felelnünk. Nem kellene leírni jogszabályok száraz bikkfanyelvén, mit szabad és mit nem. Ott lenne bevésve mindannyiunk szíve mélyén.

Ebben a faluban mindennapi kapcsolatban állnánk a megfoghatatlannal. Amit ma eltakar előlünk a csillogó élet és halálgyárak – egyesek kórháznak hívják – lelketlen zakatolása, megtudnánk újra, hogyan, milyen égi csoda és kegyelem folytán születünk és pusztulunk. Az élet nem egy furcsa, idegenként kerülgetett, érthetetlen fogalom lenne, hanem alaptörvényünk. A halál pedig egy életen át elhessegetett kellemetlenségből, amellyel azonban végül elkerülhetetlenül és hirtelen szembesülünk anélkül, hogy megszokhattuk volna a jelenlétét, mindennapi ismerőssé válna. Nem kapaszkodnánk semmirekellő gyógyszerek tucatjaiba infúziós csövekre kötve, hogy csak még egy kicsit, csak még ne kelljen elmenni, hanem elmennénk időben, méltósággal, úgy ahogy kell.

Egy ilyen helyen nem foglalkoznánk hiú ábrándokkal, nem akarnánk ránkszabott bolygóbörtönünkből erőnek erejével, önpusztítva is hiábavalóan kitörni, nem kifelé gondolkodnánk, hanem befelé szemlélődnénk. Nem arra lennénk kíváncsiak, mi van a Naprendszeren túl, – bár az sem kis dolog – hanem, hogy mi van a saját köldökünkön – belül. És erős a gyanúm, hogy a köldöknézegetés helyett végzett köldökön túli szemlélődés megóvna minket a gondolati kényszerpályáktól, szemellenzős versenyügetéstől.

Álmodom egy helyről, ahol mindez a szemléleti viszony gyakorlati változásokban csapódik le. Ahol nem azt nézzük, mit vehetünk még el a földtől anélkül, hogy bármit is adnánk viszonzásként, hanem azt, mit nem vehetünk el, ha meg akarunk maradni. Ahol az önmegtartóztatás nem különc fanatikus aszkéták viszolyogtató öngyötrése, hanem tudatos ellenőrzés magunk felett, jól felfogott önérdek. Egy olyan helyen szeretnék élni, amit nem az őseimtől örököltem, hanem az unokáimtól kaptam kölcsön, megelőlegezett bizalommal, hiszen ők is –én vagyok.

Ebben a világban minden más és mégis minden ugyanaz. A föld kincsei megmaradnak, de szerepük átértékelődik. Hogy méltó legyek unokáim bizalmára, ki kellene dolgoznom egy erkölcsi kódexet. De nem teszem. Jobbat találtam ki. Spiritualizálom az elveimet.

Álmodom egy helyről, ahol testemet nem peszticidpástétom táplálja, hanem Földanyácska. Bőséggel és jósággal kínálja gyümölcseit, mondván: vegyétek, egyétek, ez az én testem. S eszébe sem jut senkinek többet szakítania róla, mint amennyit lehet. Az állatok és növények elpusztítása nem termelési feladatot, nem egy mezőgazdasági munkafázist jelent, hanem megszentelt, engesztelő áldozattal kísért rítust. És a társadalom minden tagja kellőképpen bűntudatot érez, ha ölni kényszerül, mint az osztják medvevadász. A favágó pedig az erdő szelleméhez fohászkodik és kéri kegyelmét, amiért fáihoz nyúl, mint annak idején a finn ember Tapiohoz.

Ezen a helyen minden ott élő ember számára világossá válna az egyetemes világtörvény. Nem gondolkodnánk rajta, hanem megéreznénk és átélnénk. Nem absztrakt álérvekkel feszülnének egymásnak szikrázó szavaink, idealizmus és materializmus, spiritualizmus és racionalizmus, dualizmus és monoteizmus, meg egyéb üres szavak, hanem sejtjeinkben lüktetne az isteni harmónia igénylése. Eggyé válnának a földdel, a vízzel, a levegővel és az éggel. Nem visszasüllyednének az ősember szintjére és nem előre törnének az univerzális vallás felé. Egyszerűen felismernék a kozmosz természetét magukban.

Aztán ezerkétszázas Hondáját bőgetve megérkezik a rózsadombi ámokfutó és a szerpentin minden kanyarjában újabb gázt ad. Felsóhajtok, leütöm a mondat végén a pontot és kiveszem a papírt a gépből.

Borsos Béla

Budapest 1991