A TÁRSADALMI MODELL CSŐDJE

A huszadik század végére a korlátlan gazdasági növekedésre és a materializmus hegemóniájára épült társadalmi modell egyértelműen csődbe jutott. A felhalmozás hajszolásának és a technikai civilizáció mindenáron való erőltetésének eredménye egy lepusztított, túlnépesedett bolygó, amelynek lakossága ekkora számban csak addig marad életben, míg az évmilliók alatt összegyűlt fosszilis energiahordozók prédálása ezt lehetővé teszi. Hogy utána mi következik, azt csak sejteni lehet. Sejtik ezt sokan, és mert másként nem tudnak ellene tenni, igyekeznek a legnagyobb, a legrosszabb, a legveszélyesebb kinövéseket lenyesegetni. Ez a környezetvédelem, a zöld mozgalom, amely annak ellenére, hogy ideológiája sokat változott és a mélyökológia filozófiai áramlatának kialakulásával határozott irányt vett, a gyakorlatban még most is főleg tűzoltómunkára van kárhoztatva. E tűzoltómunka legnagyobb baja, hogy negatív kicsengésű, mindig valami ellen irányul, megakadályozni akar. Márpedig, a tagadás állítás nélkül nem ér semmit.
Ha azt akarjuk, hogy ötven-száz év múlva, amikor nagyjából egyszerre merülnek ki a kőolajkészletek és kétszereződik meg az emberiség létszáma, ne történjen valami jóvátehetetlen, haladék nélkül el kell kezdeni egy pozitív, építeni szándékozó jövőképből kiindulva alternatív társadalmi modellek kidolgozását. Nem tudhatjuk előre, mi lesz a megoldás, melyik az, amelyik működni fog. Csak azt tudjuk, hogy a mostani nem működik. És azt is, hogy valamilyen módon és formában az új modellnek le kell mondania az anyagi felhalmozás és a jelenlegi technológia fetisizálásáról. Ha rá is kényszerülünk továbbra is, észszerű, a rendelkezésre álló erőforrásokhoz alkalmazkodó önkorlátozást kell előtérbe helyezni. Ha úgy tetszik, paradigmaváltásra van szükség. Alapvető szabályozó elveink átalakítását három, egymástól sok tekintetben különböző szinten lehet megkezdeni:

Az első és a harmadik nagyon nehezen valósítható meg a második nélkül. A társadalom bonyolult struktúrája megakadályoz minket abban, hogy hatékonyan avatkozzunk bele az általános folyamatokba. Ezen túlmenően, valószínűtlen, hogy a világ hatalmasságai egyszercsak rájönnek az önpusztító folyamatban játszott szerepükre és ezentúl nem a zöld retorika legkedveltebb jelszavaként hangoztatják majd a fenntartható fejlődést, további gazdasági növekedést értve alatt, hanem átélik a lényegét és ennek megfelelően cselekszenek. Ez annál is inkább valószínűtlen, mert akkor saját maguk feloszlatásával kellene kezdeniük, hiszen ők maguk a felhalmozás legtipikusabb termékei: a nemzeti kormányok, a nagy államszövetségek, ipari lobbik, multinacionális trösztök, vállalatok és társaságok. Vezetésük, mozgásuk független a bennük szerepet játszó emberek személyiségétől: öntörvényűen működnek, gyakorlatilag a technoszféra és az adminisztráció saját, embertelen és lelketlen szabályszerűségei szerint. Éppen ezért saját, belső fejlődésünk lehetőségeinek gátat szab a közösség, felette a társadalom, amelyben élünk, és nem utolsósorban az objektív, külső tényezők, amelyeket egyénileg nem tudunk megváltoztatni. Hiába nem vagyunk nagy cégek menedzserei, politikai pártok vezérei, részvényesek vagy tőkések, lehetőségeink behatároltak, közösségi életünket – ha van – más, nagyobb erők szabályozzák – elvesztettük az emberi léptéket, az egyén által átlátható méreteket.

Az sem várható, hogy lesz egy olyan ország, vagy régió, amely felismeri a paradigmaváltás szükségességét és egyúttal rendelkezik a megfelelő eszközökkel is, hogy végrehajtsa azt. A jelen társadalmi viszonyai közepette az olyan politikusnak, aki ilyesmire hajlandó, rettenetesen nagy ellenállással kellene szembeszegülnie. Még a legfejlettebb, a környezetszennyezés és a társadalmi ellehetetlenülés által sújtott legkétségbeesettebb országokban sem fog az átlagember hamarosan belenyugodni abba, ami az átállással jár. Az átlagember továbbra is Mercedesen kíván járni és ragaszkodik a televízióhoz.
A valósághoz leginkább közelállónak egy kisebb társadalmi egység ökológiai elvek alapján történő megszervezése látszik. Miután éppen az új paradigma alapján a környezeti feltételek hangsúlyozottan fontos szerepet kapnak, ez a társadalmi egység célszerűen vidéken, lehetőség szerint természeti környezetben képzelhető el, és ezért (is) sok tekintetben analóg a hagyományos értelemben vett faluval. Ezért a neve ökofalu.

ÖKOFALU MAGYARORSZÁGON

Mint az köztudott, történelmi időket élünk. A Közép-és Keleteurópán 1988-89-ben végigseprő tisztító vihar rengeteg szemetet felkavart ugyan, mégis lehetővé tette, hogy ezeknek az országoknak a lakossága ismét kezébe vehesse sorsának irányítását. Az átmenet a parlamentáris demokráciába döcögős és sok kívánnivalót hagy maga után. A másik oldalon a nemzetközi tőke tátott sárga szája lesi az új gyarmatokat. Mégis: mielőtt országunk az elkerülhetetlennek látszó fogyasztói társadalom vermébe beleesik, az átmeneti időszakban történelmi pillanatot vélek felfedezni, ami soha többé nem fog visszajönni.

Nyugat-Európában a föld tulajdonviszonyai hosszú, szerves fejlődés eredményeként stabil, igen erősen meggyökeresedett rendszerben vannak szabályozva. Egy ilyen rendszert az ökofalu igényeivel megbontani lehetetlennek látszik. Magyarországon azonban, a földkérdés rendezésének függvényeként nagy változások várhatók, ahol könnyebbnek tűnik (persze megfelelő pénzügyi háttér birtokában) nagyobb területekre szert tenni.
A kommunizmusnak nem csak hátrányai és árnyoldalai, de némi előnye is akadt. Legalábbis, a mi szempontunkból előny, hogy egyedül Magyarországon egymillió hektár föld van megműveletlenül, következésképpen valamennyire vegyszermentes állapotban. A tszek, állami gazdaságok mindent megtettek annak érdekében, hogy ezek a földek ugaron maradjanak.

Ugyanígy, a nagymértékű és szabályozatlan elvándorlás, a hatvanas, hetvenes évek vidéki szociálpolitikája, az ottlakóknak sok kárt okozva, lehetővé tette, hogy egész falvak ürüljenek ki, néptelenedjenek el. Lusta, álmodó, tetszhalott vidékek vannak szerte az országban. Ezek kifejezetten alkalmasak arra, hogy ami nyugaton elképzelhetetlen lenne, példát mutassanak egy másfajta fejlődési modellre, ami sem nem szocializmus, sem nem kapitalizmus, sem nem tervgazdaság, sem nem szabad piac, hanem közvetlen irányítással szabályozott, emberléptékű közösségek önkéntes együttműködése és szabad, felismert szükségszerűségből következő önkorlátozása.

A cél tehát egy decentralizált, autonóm közösség, egy posztindusztriális törzsi társadalom létrehozása, amely a hagyományos közösségektől elsősorban abban különbözik, hogy az információs forradalom teremtette csatornákon keresztül folyamatos kapcsolatban áll a külvilággal. Ugyanakkor érvényesíti a tradicionális közösségi struktúrák, a középkori falvak vagy törzsi társadalmak azon sajátosságát, hogy emberléptékű, zárt, áttekinthető világot teremt az egyéni és társadalmi tevékenységek számára, és ahol a szabályok és törvényszerűségek közvetlen módon, mindenki számára átlátható ok-okozati összefüggésben a rendszer lehető legtökéletesebb és leghosszabb ideig való fenntartását szolgálják. Ha maga a rendszer állandó, benne a részecskék – a lakosok – sokkal szabadabban lehetnek véletlenszerűek, változók. Egy ilyen rendszerben az ember újragondolhatja és át is alakíthatja kapcsolatát a természeti világgal, nagy eséllyel lehet ismét része úgy, ahogy mindig is kellett volna lennie. Az ökológiai világkép és a holisztikus gondolkodás alapelvei révén kialakuló új paradigma első megvalósulási formája az ökofalu lehet.

A fent vázolt közösség azt a célt is kitűzi maga elé, hogy modell lehessen. Mint ilyen, rendelkeznie kell ugyan egyéni sajátosságokkal, de váza, elvei, felépítésének és működésének szabályszerűségei alkalmazhatóak kell legyenek eltérő természeti és társadalmi körülmények között is. Nem titkolt vágyunk egy olyan mintatársadalom létrehozása, amely vonzerővel bír mások számára, nem elriasztóan aszkétikus vagy puritán, ugyanakkor alkalmas arra, hogy mint egy osztódással szaporodó élőlény, eltérő feltételek között is megmaradjon, terjedjen, és több, magához hasonló egységet hozzon létre, természetesen mindvégig figyelembe véve a közeg eltartóképességét. Ezek az egységek abban a pillanatban, amikor egymással összeérnek – térben és időben egyaránt – megvalósítják (hitünk és elképzelésünk szerint) a hosszú távon fenntartható, nem állandó növekedésen alapuló társadalom egyik modelljét.

Nem állítja senki, hogy ez a modell az egyedül követendő minta. Még csak azt sem, hogy mindenképpen jó lesz, és biztosan működni fog. De kísérlet, és minden kísérlet kétesélyes. Megvalósításával megpróbálkozni mindenképpen érdemes. Az alternatíváról eleve lemondani: kishitűség, tehát hiba. Ezért aztán nagyon fontos, hogy az első megvalósuló egység reális alternatívát nyújtson a társadalom széles rétegei számára, ne csak tojásfejű, elcseszett értelmiségiek elefántcsonttornya (vagy légvára) legyen. Másrészről mégis törekednünk kell arra, hogy első alkalommal megközelítsük az ideális feltételeket. Részint azért, mert prototípusról lévén szó, nagy körültekintéssel és gonddal kell megtervezni, hogy életben maradhasson. A későbbi egységek már majd támaszkodhatnak az első, életképesnek bizonyult, virulens és fertőzőképes vírus, a mi vírusunk tapasztalataira, az elsőknek viszont nincs kire támaszkodniuk. Az is remélhető, hogy a közegellenállás a későbbiek során csökken, bár ez csak addig valószínű, amíg a különféle érdekcsoportok és a politikai meg adminisztratív hatalom észre nem veszi, hogy itt trónfosztásról van szó. Sőt, ami számukra még rosszabb, a trón felaprításáról.

ELPUSZTULT FALVAK-A HELY KIVÁLASZTÁSA

Ha valaki ma Magyarországon ilyen vállalkozásba fog, azonnal komoly nehézségekkel találja magát szemben. Az első ilyen nehézség, hogy az ország igen sűrűn lakott, az ökofalu igényeihez viszonyítva fejlett az infrastruktúrája, nincsenek benne nagy lakatlan területek, ugyanakkor információs hálózata rendkívül fejletlen, korszerűtlen és rossz. Ezt nem kell annak magyarázni, aki már megpróbált vidékre telefonálni. A környezet is nagymértékben szennyezett, ez a közeljövőben várhatóan csak növekedni fog. Politikailag a helyzet rendkívül bizonytalan, a remélt mély átalakulás nem következett be, és noha még mindig várható, hogy a tulajdonviszonyok, a termelési feltételek megváltoznak, a szükséges törvényi, szabályozási háttér nyúlik mint a rétestészta, és nem lehet tudni, mikorra lesz belőle valami.

Egy közösség szándékos megteremtésével, kialakításával alapvetően kétféle módon lehet kísérletezni: vagy egy meglévő települést kíván az ember átalakítani, vagy újat alapít. Azt hiszem, mindenféle szempontból előnyösebb az utóbbi lehetőséget választani akkor, ha a megfelelő tárgyi feltételek -lakatlan terület- rendelkezésre áll. Több alapvető okból előnyösebb ez: egyrészt, több esélyünk van egy életképes közösséget összekovácsolni, ha azt olyan emberek alkotják, akik az alapvető célokban már az indulásnál megegyeznek, szabadon választják egymást, és, miután amúgy is életük nagy lépésére készülnek, elszántak a változtatásokra. A másik oldalról meg kell érteni a helyi lakosok gyanakvását, ha kívülről akarnak valamit rájuk tukmálni. Az ilyesmiből a történelem tanúsága szerint ritkán sül ki valami jó. Könnyebb így elkerülni a kulturális különbségekből eredő nézeteltéréseket is. Nem valószínű, hogy egy már létező közösség jó szemmel nézne egy, a saját értékrendjétől gyökeresen eltérő kezdeményezést, amíg annak hasznáról maga is meg nem győződik. Végül, és nem utolsósorban, helyesebb, ha a vermet magunknak ássuk, már kezdettől fogva. Ne a mások üdvösségét akarjuk megváltani a saját üdvtanunkkal.

Ha viszont nem létező falu, akkor mi? Éppen sűrűnlakottsága miatt, a természeti feltételek miatt kedvezőbb adottságú Dunántúlon kevés esélyünk volt szűz területet találni. Hanem kézenfekvőnek látszott egy olyan hely kiválasztása, amely valaha lakott volt, tehát emberi lakhelynek alkalmas, ám a településpolitika és a nagyvárosok vonzása miatt elnéptelenedett. Köztudott, hogy Baranyában, Somogyban, Zalában számtalan ilyen van. Gyűrűfű esete annak idején országos port vert fel. Hírek szállonganak róla, hogy azért kellett elpusztulnia, mert az elvtársaknak vadászni szottyant kedvük.
Egy valaha lakott helyen megtelepedésnek szimbolikus jelentősége van. Úgy érezzük, történelmi küldetés az életet oda visszavinni, ahonnan egyszer ostoba körülmények előzték. Más részről, mint a szűzföldek első betelepülői, akik jogot formáltak rá, hogy a lakatlan területeket tulajdonuknak tekintsék, mi is szeretnénk ezeket a területeket közösségi tulajdonnak tekinteni: meghalt Gyűrűfű, éljen Gyűrűfű.

HELY, NAGYSÁG, KÖRNYEZET

Gyűrűfű volt belterülete Dél Zselicben, közigazgatásilag még éppen Baranya megyében, Almáskeresztúr és Bükkösd falvak között helyezkedik el. A terület köröskörül 2-300 m magas dombhátas terület, melyet szűk, mély vízmosások, völgyek szabdalnak. Maga a falu egy déli domboldalon települt, amelyet két oldalról széles, lapos völgyek vesznek közre. E völgyeken túl délre, keletre és nyugatra erdő kezdődik, amely minden oldalról a Mecseki Erdő- és Fafeldolgozó gazdaság tulajdona. Észak felé a dombok tovább emelkednek és egy dűlőúton a volt Korpád község területére lehet kb. három kilométeres sétával átérni. Ez a község szintén kihalt. Tovább északra ismét erdőgazdasági területek kezdődnek. Északkeletre a 250 lakosú Ibafa fekszik, amelyhez közigazgatásilag mind Gyűrűfű, mind Korpád tartozik. Az egész vidék a szentlászlói Búzakalász Mgtsz. kezelésében van, de a tulajdonviszonyok egyelőre teljesen tisztázatlanok. Mezőgazdasági művelés csak ímmel-ámmal folyik, ám erdőgazdasági hasznosítás és vadásztatás erősen van. Gyűrűfűt dél felől Dinnyeberkin keresztül, északról Ibafa felől lehet megközelíteni. A dűlőutak az év nagy részében személyautóval járhatatlanok, a legkisebb esőtől is állig ér a sár.

Ahhoz, hogy az elképzelt önnfenntartás és autonómia létrejöhessen, bizonyos nagyság feltétlenül szükséges. Ez a megművelt területre és a lakók létszámára egyaránt vonatkozik. Túl kevés nem elegendő egy termelési ciklus kialakításához, túl sok pedig veszélyezteti a személyes ismeretségen alapuló demokráciát. A szociális igazságérzet azt kívánja, ne igényeljünk több földet, mint ami az ország területéből egy főnek jut. Ez fejenként egy hektárnál is kisebb terület lenne, különösen, ha tekintetbe vesszük a köztulajdonú létesítmények által elfoglalt helyet. Ha sikerülne ekkora területen bebizonyítani életképességünket, ez tetemes erkölcsi tőkét jelentene. Mindazonáltal valószínűtlen, hogy ez első lépésben menni fog. A Gyűrűfű volt közigazgatási területéről forgalomban lévő számok nem sok támpontot adnak, de annyit lehet tudni, hogy néhány száz hektárról van szó. Védőgyűrűként és sok egyéb ok miatt is, az alsó karéj erdő kezelői jogának megszerzési is kívánatos lenne. A környező kis falvak, Ibafa, Almáskeresztúr lakosságát alapul véve, nem tévedünk nagyot, ha az ökofalu végső létszámát 200 és 300 fő közé tesszük. Ez már jóval kevesebb az első menetben tervezett 500-1000 főnél.
Ennek a néhány száz embernek kellene tehát olyan egységet képeznie, amely a lehető legnagyobb önellátásra törekvés mellett egyúttal rugalmas érintkező felületet is ki tud alakítani egyrészt a környező falvak lakosságával, másrészt a társadalom egészével. Ha az első próbálkozás sikerül, nem lehetetlen Korpádon is megpróbálkozni valami hasonlóval. A hely további előnye, hogy a környéken több olyan kis falu van, amelyekben kevés a munkalehetőség, elnéptelenedőfélben vannak. Elképzelhető, hogy siker esetén kezdetét veszi egyfajta szemléletváltás, és az itt lakók saját falujukat is megkísérlik ökologikusabb irányba alakítani.

A GYŰRŰFŰI KÍSÉRLET SZERKEZETE

Paradigmaváltás:

Főbb kérdések:

A létesítés elemei:

A TERVEZÉS ALAPELVEI

Ahhoz, hogy a két, látszólag ellentétes követelmény, a természetbe illeszkedés és a harmadik évezreddel való kapcsolattartás egyszerre teljesülhessen, nagyon meg kell fontolni a berendezkedést és a település szerkezetét. Ez a fizikai tervezésre és a közösségi élet kialakítására egyaránt vonatkozik. Mindkettőt lehetőség szerint az élő rendszerek sajátosságaihoz kell idomítanunk. Miután az ember bármit tesz, beleavatkozik a nélküle zajló folyamatokba, a kialakítandó rendszerünk csakis mesterséges lehet. Ez azonban nem jelenti azt, hogy csak természetidegen is. Nem zárja ki, hogy az eddigi antropocentrikus kényelmi elvek helyett az ember és természet összhangját tartsuk szem előtt. Ne ellenséget lássunk környezetünkben, hanem saját biológiai – és spirituális – lényünk kiterjesztését. Ezért a saját fenntartásunkhoz tervezett rendszerben minden tevékenység a bioszféra változásaira rímeljen, ne mondjon nekik ellen, hanem inkább használja fel a bennük rejlő erőt. Ahelyett, hogy a természeti törvényeket akarnánk megerőszakolni és saját akaratunkat rájuk kényszeríteni, inkább a tevékenységeinket szabjuk a természeti szabályszerűségekhez, mint A kis herceg okos királya, aki csak azt parancsolta az alattvalójának, amit az amúgy is meg akart tenni. Ez nem csupán az agresszív technológiák és az általuk nyújtott kényelem mellőzésében, hanem a mindennapi élet ritmusában is meg kell mutatkozzon. A diverz, sokoldalú természetes rendszerek egyik jellemzője, hogy egy-egy feladatot sok elem is elláthat, és viszont, egy-egy elem többféle funkció betöltésére is alkalmas.

Természetesen a fenti elképzelést tökéletesen megvalósítani lehetetlen. Hiszen, ha mondjuk környezetbarátnak kikiáltott napelemeket szerelünk fel, ezzel is környezetszennyezést, ökológiailag kárt okozunk, mert az elemek előállításához fosszilis energiát használtak fel, ritka elemeket építettek bele, hatásfoka rossz, és így tovább. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne is kellene törekedni az ilyen jellegű károk csökkentésére. A napelem esetében konkrétan még mindig jobban járunk, mint ha ugyanazt az energiát kőolaj elégetésével nyernénk. Ami pedig a dolog másik, emberi oldalát illeti, meg kell alaposan gondolnunk: kell-e nekünk a napenergia befogásával nyert elektromos áram (vagy meg tudjuk termelni más módon, netán boldogulunk áram nélkül is). Ezekben a dolgokban nem létezik egy üdvös megoldás, naponta újra és újra kell szembesülnünk velük. Az ökológiai világképben a fejlődést az jelenti, hogy mennyire képes egy-egy új technológia a fenntarthatóság kritériumának megfelelni, illetve mennyire vagyunk képesek saját egyéni fejlődésünkben az új öntudat igényelte változásokat a gyakorlatba ültetni. A társadalmi fejlődés ebben az értelemben azt jelenti, hogy mennyire képes a közösség elsődleges anyagi igényein túl olyan magasabb, nem feltétlenül anyagi minőségek kifejlesztésére, amelyek az emberi életnek céljául szolgálhatnak és vezérelhetik azt.

A fizikai tervezés alapelemei közül a pontos és részletes adatgyűjtés az, amely meg kell előzze a tervezést. Kidolgoztunk egy tervet az úgynevezett megvalósíthatósági tanulmány elkészítésére, amely tartalmazza az alapvető adatgyűjtést és annak alapján javaslatok kidolgozását a település különféle jellemzőire. Alapos térképészeti, adattári előkészítés után lesz egy hidrológiai, hidrogeológiai vizsgálat, készül egy földtani, környezet-és vízföldtani tanulmány, a falu építészeti koncepciója, vízrendezési javaslata, természeti állapotfelmérés, talajtani vizsgálat, energetikai megvalósíthatósági tanulmány, mezőgazdasági tervezési rendszer és még néhány olyan dolog, amelyek a végén egyetlen nagy dokumentációvá kellene hogy összeálljanak. Anyagi fedezete ennek a Regionális Környezeti Központtól elnyert támogatás, 1 570 000 Ft valamint 600 angol font egy angliai tervező importálására.

Az eredeti terv az volt, hogy a megvalósíthatósági tanulmány a tél folyamán elkészül, és annak alapján megindulhat a tervezés. Ez a földügyek miatt minden valószínűség szerint késni fog. Ettől függetlenül, jövő tavasszal jó lenne elkezdeni az első ház építését. Az építkezéseket és az egész rendszer kiépítését a szerves fejlődés elvére kell alapozni, ami azt jelenti, hogy nem egyszerre, gigantikus beruházással, hanem mindig csak annyit, amennyire szükség van, meg amennyit bírunk.

TERVEZÉSI ELEMEK

Ami itt következik, az csak vázlatos kép. Annak bemutatására, nagyjából mire számíthatunk. Hogy ebből mi valósul majd meg, azt a jövő dönti el. Mint ökológiai közösségnek, anyagi értelemben mindenképpen a lehető legnagyobb önellátásra kell törekednünk, ami több okból is következik: 1. a természeti folyamatok ciklikus jellegét úgy tudjuk a legjobban modellezni, ha csak az adott ökoszisztémában rendelkezésre álló forrásokat használjuk, ahogyan az élővilágban is történik. 2. A világ bajainak egyik legfőbb oka, hogy a kényelmi szempontok kedvéért az emberek lemondanak arról, hogy személytelen intézményektől független, áttekinthető létezési módokat alakítsanak ki, és ezért külső, általuk nem befolyásolható faktorok függvényévé lesznek a piactól az orvosi ellátásáig. Mindezek az igények nem közösségi alapon, közmegegyezés szerint elégítődnek ki, hanem elválva a személyektől, akikért vannak, intézményesülnek és esetlegessé válnak. 3. Hatalmi manipulációk legkényelmesebb eszköze a központosított ellátási rendszerektől való függés, amibe nem csak az elektromos hálózat, vízvezeték és egyéb „hardware” tartozik, hanem a televízió, újság, orvosi ellátás, oktatás és minden egyéb, az élelmiszerellátásról nem is beszélve. A legfontosabb elem, amelyre az önellátás elve nem vonatkozik (a helyben elő nem állítható, materiális jellegű berendezéseken kívül) az információ. Ám itt is szabályozott, a közösség érdekeit szem előtt tartó, megszűrt, szelektív rendszer a kívánatos. (Hogy közérthető legyek: ne kelljen hülye reklámokat megnéznem a tévében, ha természetfilmre vagyok kíváncsi, csak azért, mert ki vagyok szolgáltatva a műsorszerkesztés önkényének.)

Energiarendszer

A civilizációs vívmányok túlnyomó része nemcsak abban különbözik az állati tevékenységtől, hogy kreatív munka eredménye, hanem hogy külső, nem emberi eredetű energia bevitele szükséges hozzá. Külső energia pedig alapvetően kétféle forrásból származhat: az egyik a civilizáció sebességével időarányosan, az elsődleges napenergia transzformációjával megújítható, a másik nem, vagy csak egészen más időskálán. Soha nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy a Földön a hasadóanyagokon kívül nincs energiatermelés: minden felhasznált erőforrás valamilyen módon a Naptól származik. A jelenlegi időskálán megújíthatónak tekinthető még a geotermikus energia is, ha megfelelő módon használjuk fel.

Az energiarendszer tervezésének ezért legfontosabb szempontja az legyen, hogy minél jobban megújítható külső forrásokra támaszkodjon, illetve, az energiaigény általános csökkentésén túl, szánjon ismét szerepet – méghozzá jelentős szerepet – az elsődleges emberi energiának. Az elgépiesített társadalom egyik baja éppen az emberi test nem a működési sajátosságainak megfelelő használata, a fizikai munka hiánya.

A megújítható energiaforrásokra való támaszkodás hazánk természeti viszonyai között sajnos csak korlátozott mértékben valósítható meg. Végig kell gondolni, mely tevékenység milyen energiaigénnyel jár, és annak megfelelően keresni a megoldást. A legfontosabbnak és legnehezebbnek az elektromos energia előteremtése tűnik. Bővizű felszíni vízfolyás hiányában a nap és a szél, meg esetleg a biomassza ilyenirányú felhasználása marad hátra. A nap és a szél megbízhatatlan hordozó, az elektromos áram tárolása pedig nehézkes. Ezért két elvi megoldás látszik lehetségesnek: 1. kitalálunk valami újat, ami még eddig nem volt, az áram tárolására (hírek szállonganak mindenféle kísérletekről, elektromos celláról, vízbontásról, amelyek közös jellemzője, hogy többszörös áttéttel vizet hidrogénre és oxigénre bontanak, a hidrogént tárolják, majd ellenőrzött körülmények között egy (cella) vagy két (turbina) lépésben ismét elektromos energiává alakítják.) 2. Két áramkör, az egyik hagyományos drótos váltóáram a nagyobb fogyasztók ellátására, a másik viszont helyben előállított egyenáram (ezt szélkerékkel könnyebb), ami csakis ott rögtön használható, szállítani nem lehet, tárolni viszont akkumulátorral igen (ami máris megalkuvás, tekintettel az ilyen szerkentyűk korántsem környezetbarát voltára.)

Akár így, akár úgy, mindenképpen csak disszeminált, sokoldalú, rugalmas rendszerrel érhetünk el eredményt. És még sajnos így is valószínű, hogy a teljes energetikai önellátást nem tudjuk megvalósítani. Egy lehetőség az, amit Dániában csinálnak: a szélmalmok állandóan be vannak kapcsolva, ha nincs elég szél, a rendszer a hálózatról kap áramot, ha viszont nagyobb a termelés mint a fogyasztás, a termelt áramot visszatáplálják a hálózatba (termelői áron persze).

Közművek:

Az egyik lényeg éppen az, hogy a település ne rendelkezzen a hagyományos értelemben vett közművel, és ezáltal az energiarendszerrel együtt leszakadjon a központosított társadalomirányítás köldökzsinórjáról. A vízügyi tervezés amúgy is központi része az egész rendszernek, amely a saját hidrogeológiai adottságokat figyelembe véve alakítja ki a vízellátást és vízelvezetést, felhasználást és újrafelhasználást. Addig nyújtózunk, ameddig a takarónk ér. A megújuló vízforrások és a tartalékok pontos ismeretében teszünk csak javaslatot a felhasználásra. Többféle megoldás létezik az ilyen-olyan feladatok ellátására, ezeknek részletes elemzését megint a megvalósíthatósági tanulmány fogja tartalmazni. A leglényegesebb itt is, hogy a hagyományos rendszerektől eltérő bontásban gondolkozunk: az ivóvíz minőségű víz elválik a használati víztől, mely utóbbinak több forrása lehet (esővíz, felszíni víz), illetve a mezőgazdasági vízigény kielégítését helyben (a növényzet tervezésével, szintelő árkokkal, stb.) oldjuk meg. Első ránézésre világos, hogy ezen a területen vízből van a legkevesebb. Az ivóvíz kiemelése például szélkerékkel megoldható, amely főzéshez, iváshoz használható. Tárolni földbe süllyesztett ciszternában célszerű, amely télen a befagyástól, nyáron a felmelegedéstől óvja meg. Gravitációs úton juthat el a mélyebben fekvő házakhoz, vagy ha ez nem megy, kézi, állati erővel.

Az esővízgyűjtő rendszer a mosdáshoz, fürdéshez, ipari tevékenységhez használt víz összegyűjtésére szolgál. Célszerűen ott lehet elhelyezni, ahol nagy felületről tudunk felfogni egyébként kárbavesző csapadékot: házak tetején, napelemek alatt, utak mentén. A használati vizet is nagy tartályokban érdemes tárolni, és melegítését szükség szerint passzív rendszerekkel megoldani. Ezek száma nagy, megoldásuk változatos. A legjobbak a visszaforgatós rendszerek, ahol az egyszer használt víz még egy-két másik funkciót is teljesít, mielőtt a szabadba kerülne (a fürdőszobából például a télikertbe folyik, ahol egyrészt öntöz, másrészt melegít, innen a konyhakertbe, és csak onnan egy tisztítóba). A lágy esővíz használata elképzelhetőbbé teszi a mosóporok mellőzését (helyettük mosószóda, bórax, fahamu ajánlható, szükség esetén még mosógépbe is.)

Az ivóvíz leválasztásán túl el kell választani a fekáliát a szürkevíztől is. A fekália kezelésére két fő módszer akad: a komposztvécé vagy a biogáz generátor. A mi körülményeink között az első látszik ígéretesebbnek, legalábbis ami az emberi fekáliát illeti. Ezen túlmenően azonban biogázt (gyakorlatilag tiszta metán, némi széndioxiddal dúsítva), bármilyen nagy rosttartalmú biológiai hulladékból lehet produkálni. A szürkevíz kezelésére ismét több módszer ismeretes, legelterjedtebb a nádfaltorlasz illetve energiaerdő. Az előbbi egy sűrű nádas, vízzáró rétegre ültetve, amelynek a gyökérzónáján szivárog keresztül a szennyvíz. A másik pedig igen sűrűn ültetett, speciális fűzfajta, ahol ismét a gyökerek veszik fel a szennyvíz anyagait. Mindkettőnek egyéb haszna is van, a nád ipari növény, a fűz szintúgy, vagy pedig elégetve energia nyerésére alkalmas (ezért energiaerdő). Az állattartó telepek szerves trágyáját egy az egyben lehet hasznosítani, a felesleges, gyorsan bomló növényi termékekből komposzt lesz, a kevésbé bomlóakat megeszi a biogáz reaktor vagy egy biobrikettüzem (szecskázva téglába nyomja, télen tüzelhető). Gond leginkább a feldolgozó üzemek (asztalosműhely, cserzőüzem, sajtüzem, stb.) szennyvizével lehet, erről azonban csak akkor lehet nyilatkozni, ha már tudjuk hogy mi az ami van és szennyvizük – ha van – mit tartalmaz.

Építészet

Itt állunk a legjobban, viszonylag. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen településen az ökológiai építészet már elég jól kidolgozott irányelvei a mértékadóak. Hegedűs Zsolt többéves munkájának eredményeként elkészült egy típusterv, amely a fenti elvek nagy többségét egyesíti magában. Ezek közé tartozik a helyi, lehetőleg újrafelhasználható vagy idővel lebomló anyagok használata, a környezettel való összhang, energiatakarékosság, ember- és természetközpontúság, stb. Természetes, hogy az épületek déli tájolásúak, északi oldaluk dombnak néz, vagy más módon védett, esetleg süllyesztett. Építőanyagként stabilizált vályog, agyag, földtégla, és természetesen fa jöhet szóba. A házak fűtése passzív napfűtés és hulladék biomassza elégetésének kombinációjával (kályha, kemence, kandalló, kinek mi tetszik) oldható meg (ez utóbbi a főzés egy részének energiaigényét is átveheti, ellenáramú rendszerben vízmelegítésre is alkalmas, stb.). Ugyanígy a főzés energiaigényének a fedezése is több forrásból történhet, metán, vagy nagy hatékonyságú kályha, esetleg télen a kemencével kombinált megoldások jöhetnek szóba. A környezetbe illeszkedés azt is jelenti, hogy a ház nem választható el szorosan a környék egyéb elemeitől, s mindnek több funkciója van egyszerre. A Hegedűs Zsolt által kifejlesztett ház például egybeépül egy növényházzal, és kívül is szervesen folytatódik a környezetébe. Az ideális az, ha a szemlélő csak hosszas vizsgálódás után jön rá, hogy né, hiszen itt laknak! Aki pedig bent van a házban, nem is érzi, hogy épített, mesterséges környezetben lenne.

A település szerkezetét a domborzat, a mezőgazdaság ás erdőgazdálkodás mikéntjét megszabó Permakultúra rendszer igényei és nem utolsósorban az új szociális szerkezet követelményei alakítják ki. A közösségi célú és magánépületek, valamint a gazdasági egységek elhelyezkedése és felhasználási módja is el fog térni az általánostól annak értelmében, ahogy a társadalmunkat, benne a munkamegosztást és a közösségi és magánszféra arányát megszabjuk. A házak elsősorban a terephez, a környező növényzethez és nem egymáshoz illeszkednek, elszórtan, magányosan vagy kisebb csoportokban, bokrokban állnak. A lakóházak lehetőleg ne csak családi házak legyenek. Előnyös lenne egy olyan építkezési stílus meghonosítása, amely a pillanatnyi társadalmi tagoltság igényeinek megfelelően tudná a lakásviszonyokat szabályozni. Ha például fiatal, nem házas emberek együtt akarnak lakni, egy-egy szoba fejenként elegendő. (Egyes népeknél a leány ill. legényházak intézménye). Párválasztás után pedig költözhessenek el vagy maradhassanak ott, némiképp függetlenül a papíron létező tulajdonviszonyoktól. A házak és a szobák ne keveredjenek egymással: egy ember intim szférájának elég egy szobányi terület, nem kell hozzá külön megismételni a fürdőszobát, konyhát és még egy házat is. Egyedülálló felnőttek előnyben részesíthetnek egy közös házat különálló lakásokkal szemben. Arról nem is beszélve, hogy ökológiai szempontból ez mennyivel kedvezőbb és mennyire illik az önkorlátozásról mondottakba.

Mindenképpen kell, hogy legyen egy központja a falunak. Ez nem csak az operatív funkciók összehangolására hivatott, hanem igazi szellemi ereje, kisugárzása is van. Ahogyan a középkori falvaktól az indiai Auroville spirituális településéig mindenütt megtalálható a szakrális közép, nekünk is kell egy ilyet találnunk. Esetünkben a közép nem csupán jelképes, benne a lakosság teljes létszámban össze is gyűlhet. Nem csupán ünnepeken, hanem akár rendszeresen is, információs jelleggel. Persze az ilyen közösségi rendezvények érdemi munka végzésére nem alkalmasak (nem is igen ajánlott nagy tömegben döntést hozni, ahol mindig a tömegvonzás, nem pedig az érvek intellektuális ereje adja a végső döntésként megjelenő erők eredőjét). Mégis fontos, hogy a falu eseményeivel mindenki tisztában legyen, és ennek legkézenfekvőbb fóruma a falugyűlés. Ezért az épület, ami a Gyűlés Sziklájának szerepét fogja betölteni, döntő befolyással lehet az itt folyó eseményekre, ezért megépítésének, megjelenésének tükröznie kell mindazon gondolatot, amely a település életét megszabja, irányítja. A nagy közös termen kívül pedig szükség van egy sor olyan helyiségre, amelyek variálhatók, több funkciójuk van, és képesek kényelmes terei lenni mindazon közösségi tevékenységnek, amelyek manapság jószerivel mind külön betondobozokban zajlanak le: játék, művészetek, oktatás és sport, sőt egyes termelő tevékenységek, fonás-szövés, nemezelés, fúrás-faragás, ilyesmi. Pályázatunk része egy olyan részletes rendezési terv elkészítése is, amely aztán a hatóságok előtt is megállja a helyét.

Szemét

A hulladékgond nagy része megoldódik akkor, ha a többi tevékenység és szükséglet kielégítése megfelelő módon történik. Akkor ugyanis megvalósulhat a Greenpeace első alapelve, miszerint a szemételhelyezés legjobb módja, ha nem termelünk szemetet. A műanyagok ezért azonnal és a lehető legteljesebb mértékben száműzetnek ebből a Paradicsomból. Magától értetődik, hogy a kommunális hulladék esetében éppúgy, mint a gazdasági tevékenységek esetében a szeparált szemétgyűjtés alapfeltétel. Miután sajnos nem valószínű, hogy a külvilággal való kapcsolatból teljesen ki lehet zárni a nem bomló és újra fel nem használható anyagokkal való „fertőződést”, ezért legalább négy kategóriát kell elkülöníteni:

Közlekedés

Kulcskérdés. Egész mostani modern életünk a közlekedés álkényszere körül forog. Összetévesztjük a szabadsággal és mohón követeljük az önkényes helyváltoztatás jogát. Ráadásul, egyénenként, mintha ezzel nagyobb lenne a szabadságunk. Holott éppen fordítva lesz: ezzel válunk kiszolgáltatottá, a gépkocsi és járulékainak áldozatává. Ezért döntő fontosságúnak tartom, hogy nálunk ez másképp legyen, és ha kell, itt áldozzunk a legtöbbet az úgynevezett kényelemből. Az első és legfontosabb cél a közlekedési kényszer minimalizálása legyen. Ezt számtalan módon el lehet érni, a leginkább jó szervezéssel és a minél nagyobb önellátással. Ha anyagi, fizikai tekintetben önellátók vagyunk, az információ dróton is bejön hozzánk, vagy az éteren át, nem kell majd folyton rohangálni.

Jó lenne, ha az egész terület közlekedéstechnikailag zárt egység lehetne, amely a külvilágtól bizonyos szempontok alapján erősen különbözik. Két kérdést kell megoldani, a saját rendszeren belüli közlekedést és szállítást, valamint a külvilág – általunk sajnos nem nagyon befolyásolható – rendszereivel az összeköttetést. Ideális esetben magánterületnek minősülhet az egész, erdőkkel körbevett központi rész. A terepviszonyok lehetőséget adnak rá, hogy minden bejövő utat lezárjunk, és ezzel a gépjárműforgalmat egyszer és mindenkorra kirekesszük. Tudom, hogy ez fog a legtöbb vitára okot adni, itt lesz talán a legnehezebb a lemondás, de itt nyerhetünk a legtöbbet. Zaj, szennyezés, kényelem, és ami a legfontosabb, életritmus terén. Az is gond, hogy amíg a rendszer ki nem épül, muszáj lesz teherautóval, gépkocsival is bemenni, a traktorról, földmunkagépről nem is beszélve. Ezek azonban átmeneti jelenségek, és más egy alkalmilag beengedett traktor és az átjáróház. A bekötő utakat mindenképpen úgy kell lezárni, hogy saját eszközeink (ló, lófogat, bicikli, és bármi egyéb, külső energiát nem igénylő megoldás) átmehessenek rajta (pl. sorompóval.) A bicikliket el lehet látni pótkocsival, oldalkocsival a nagyobb terhek szállításához, esetleg két biciklis közé lehet egy kocsit akasztani. Egyébként nagyobb súlyoknál elsősorban a lovaskocsi jöhet szóba. A Dinnyeberki felől érkező bekötőúton nagy emelkedők nincsenek, biciklivel könnyen járható. Az alternatív technológia egyik legnagyobb kihívása éppen az állati energia újbóli munkába állítása, ezúttal már mai technikai tudásunk latbavetésével. Ez a közlekedési eszközökre éppúgy vonatkozik, mint a munkagépekre.

A hozzánk érkező külvilágiak benti illetve a bentlakók területen kívüli közlekedésére depókat lehet létesíteni a határokon. Itt tárolhatók egyrészt azok a biciklik, amelyen az idegen megközelítheti célját, másrészt azok a járművek, amelyeken a telepesek mozgása az országban lehetséges. Metán, etilalkohol, földgázmeghajtású autók, elektromos járművek, legrosszabb esetben kisfogyasztású benzines autók. Az építés ideje alatt ez a rendszer még nemigen üzemelhet, ám a telepet úgy kell megtervezni, hogy utána a szükséges bővítés, csere, szervíz a fenti módokon elvégezhető legyen.

A belső úthálózatnak lehetőség szerint fejlettnek, kényelmesnek kell lennie, hogy a gyaloglás, biciklizés vagy kocsizás ne okozzon gondot, élvezet legyen, ne kényszer. Az agyagos sárra tekintettel, az utak állapota és a vízelvezetés nagyon fontos. Létezik egy technológia, a stabilizált földút, amely ígéretesnek látszik a mi szempontunkból: némi adalékanyag segítségével a talaj saját anyagából kötött felületet készítenek, amelynek egyetlen követelménye, hogy nagy tengelysúlyú járművek nem mehetnek rajta. Esetünkben ez magától értetődik. A róla leszaladó vizet fel lehet fogni és értékesíteni (lásd a vízgazdálkodásról írottakat.)

Mezőgazdaság, földművelés

Egy ökológiai társadalomban elképzelhetetlen az az elidegenedett földiszony, ami a nagyvárosok lakóinál a paraszti munka lenézésében nyilvánul meg. Az ember-föld viszony átértékelésére van szükség, egy olyan kapcsolatrendszerre, ahol a társadalom minden tagja személyes kapcsolatba kerül a földdel, és átéli azt a varázslatot, amelynek során a nap energiájának befogása megvalósul. A fotoszintézis az egyetlen olyan folyamat, amely az élet fenntartásához energiát szolgáltat. Eleve tarthatatlan a szellemi ember és a kétkezi munkás szétválasztása: minden ember egyaránt értelmiségi és munkás. Idejének egy részét kétkezi munkával, más részét agyának tornáztatásával töltse. Az arányok persze változhatnak, a súlypontok is, de a lényeg nem.

Az csak természetes, hogy egy ilyen helyen az élelmiszerellátásban a lehető legteljesebb önállóságra kell törekedni, sőt lehetőség szerint egy sor más anyagi igény fedezésében is (gyapjú, len, kender, bőr, stb.) Ezért a mezőgazdasági jellegű termelés a tevékenységek jelentős részét teszi majd ki. Ugyanígy az erdőgazdálkodás, lehetőség szerint nem a gazdasági haszonra törekvéssel. Kérdés, milyen módon lehet ezt nálunk a legegyszerűbben és a legcélszerűbben megoldani: őshonos fafajokkal, szálaló vágással, lovas kiközelítéssel (télen, amikor ugyanezek a lovak nem dolgoznak a mezőgazdaságban).

A mezőgazdasági rendszerünk felépítése még nyitott, valószínűleg ez is a megvalósíthatósági tanulmány után lesz világosabb. Az alapelveket azonban már most is világosan le lehet szögezni: vegyszermentes, biológiai módszerekkel végzett, folyamatszemléletű gazdálkodás, amely nem a végtermékre, hanem a termelési folyamatra koncentrál, hogy az a lehető legjobban utánozza egy természetes ökoszisztéma szabályszerűségeit. Intenzív módszereket, biotechnológiát, beltenyésztést, hibrideket mellőző, szigorúan diverz, sokoldalú rendszernek kell lennie, amely a területet egységes egésznek fogja fel, emberlakóival, vizeivel, erdőivel együtt. Éppen ezért jellemző rá az utánozhatatlanság: csak és kizárólag ezen a területen valósítható meg, amelyen megvalósult, mert ahhoz alkalmazkodik. Ugyanakkor persze törekedni kell rá, hogy a diverz, mesterséges ökoszisztéma, amelynek az elveit eddig legjobban, úgy tűnik, a permakultúra rendszer fektette le, a benne élő ember civilizációs igényeit is lehetőség szerint kielégítse.

Mindezek akkor is sokféle anyag kis mennyiségekben történő előállítását jelentenék, ha nem lenne a nagy táblák és a monokultúra kerülése amúgy is minden biogazdálkodás előfeltétele. A különféle ökológiai mezőgazdasági módszereknek a részletei eltérnek egymástól, és nekünk nagy valószínűséggel magunknak kell egy olyan kombinációt kialakítanunk, amely a mi sajátos, helyi igényeinknek megfelel. A tervezés módszertanában feltétlenül a permakultúra ide vonatkozó elvei az irányadók, azzal azonban számolnunk kell, hogy a főként évelő, fásszárú növényekre, állattartásra, vízi kultúrákra és lassan beérő terménynövényekre épülő permakultúrás rendszer előnyeit 15-20 évnél előbb nem élvezhetjük. Ugyanez maximálisan, még inkább érvényes az erdőgazdálkodásra, ahol a vágásforduló jó esetben 60 év. Aki tehát csak a saját, személyes szükségleteit nézi, és egy hosszú jövőre szóló kísérletbe nem akar belevágni, ne is jöjjön. Mi nem elsősorban magunknak építünk.

Ami persze nem jelenti azt, hogy a mostani generációnak ne kellene megélnie valahogy. Ezért kell más organikus termesztési rendszerekkel is próbálkozni. Az irányelvek itt is azonosak: a régi, helyi fajták előnyben részesítése, a természetes rezisztencia értékelése, a szelekciós célok megváltoztatása, teljesítmény helyett életteljesítmény, szaporaság helyett önálló szaporodóképesség (emberi beavatkozás minimalizálásával), a kártevők irtása helyett egy helyes egyensúlyi arány elérése, mennyiség helyett minőség, az élő rendszerekhez való alázatos, megértő közelítés, szerves trágyára, komposztra alapozott szervesanyag visszapótlás, a földművelés, szántás csökkentése, sokoldalú vetésforgó, mechanikus talajművelés, vegyes hasznosításra alapozott, kombinált állattartás, homeopatikus, természetgyógyász állatorvoslás, biológiai védekezés, és általában, mindenféle manipulációtól való ösztönös és természetes irtózás.

Az állattenyésztés és növénytermesztés külső energiaigényének csökkentése is komoly cél. Állati, emberi vagy megújítható helyi energiaforrás útján működtethető ügyes gépeket kell szerkesztenünk. (A harmadik világban egy egész regiment ilyen találmány működik, összefoglaló nevük „appropriate technology”.) A mezőgazdaságban nincs hulladék, a melléktermékeket számtalan módon lehet hasznosítani a metántermeléstől a fűtésen át a komposztálásig. Pöfögő traktorokat csak akkor vegyünk igénybe, ha nagyon muszáj és nincs más mód az adott munkafázis elvégzésére. Az lenne a kívánatos, ha minél több lakó vállalná életformája részeként a mezőgazdasági munkát. Ezenkívül pedig azok is, akik nem értenek hozzá (ilyen lesz a több, attól tartok), vagy nem kívánják megtanulni, időről időre a munka dandárjában be fognak szállni abba, akárcsak építéskor a kalákába. Egy világ éppen attól lesz emberléptékű, ha az egyénnek nem csak a szájával, de a két karjával is beleszólása van abba, hogy milyen lesz. Ugyanakkor a munka megszervezésén múlik minden, mert nyilván ellentétek és ellenérdekeltség merül fel az egyéb, nem közösségi munkában végzett tevékenységekkel szemben. Az ilyen természetű nehézségeken megint az idealizmusunk és a közösen kidolgozandó szokásrendszer (szándékosan nem nevezem szabálynak vagy pláne törvénynek) kell átsegítsen.

Feldolgozóipar

A kifejezés némileg nagyképű. Arról van szó, hogy a megtermelt javakat némileg fogyasztható és főként tartósítható állapotba kell hozni. Mégpedig, a lehetőség szerint a konzervipar legtöbb csodájának mellőzésével. Részint hagyományos, másrészt új keletű, de mindenképpen természetes módszerekről beszélünk, amelyek az egyszerű tartósítási eljárásoktól (vermelés, aszalás) technológiai újítások alkalmazásáig (napkémény, napkályha) terjed. Az ily módon tartósított élelmiszerek a sokszínű terménykínálattal kombinálva lehetővé teszik, hogy egész évben helyben termett élelmiszer alkossa a táplálékunk zömét, hogy mellőzzük a legegészségtelenebb adalékanyagokat, és végül, hogy ismét élvezzük a szezonalitás fogalmát, amelyről az üvegházas paradicsom idején kezdünk leszokni. Ez nem csak azért jó, mert a tápanyagok teljesértékűen csak akkor halmozódnak fel egy növényben, ha azt nem manipulálják össze-vissza, hanem azért is, mert így még egy tényezővel több segít minket az élet elvesztett ritmusát megtalálni, az évszakokat érdemüknek megfelelően élvezni és értékelni.

Amennyiben sikerül az elmondottak ellenére fölösleget is termelni, a feldolgozott fölösleget hazai esetleg külföldi piacokon értékesítve pénzbeli jövedelemre is szert tehetünk, ami segít az említett minimális profitot megteremteni és egyúttal a lakók esetleges luxusigényeit kielégíteni, a helyben elő nem állítható dolgokat megvásárolni. Vágyaink, elveink, lehetőségeink és céljaink között állandó konfliktus lesz, amit folyamatos egyeztetéssel (ki-ki saját lelkiismeretével egyezkedik!) kell egyensúlyban tartanunk, különben az egész dolog nem működik.

A feldolgozáshoz tartozó tevékenységek másik hatalmas jelentősége, hogy kiteljesíthetik az azt végzők életét, és ha nem munkának, pénzért, bérért végzett nyűgnek tekintik, hanem annak, ami: praktikus cél érdekében végzett alkotásnak, rájönnek, mi a különbség, ha valaki értelmetlenül, csak egy absztrakció kedvéért töri magát, vagy maga magának és az övéinek.

Felsorolni is nehéz, mi minden kerülhet ebbe a témakörbe. Teljesen a lakók egyéni ambíciójától, képességeitől függ, melyikbe vágnak bele, melyiket hagyják – egyelőre talán a külvilágra, később esetleg egy testvér közösségre, ötödik, tizedik ökofalura. Leginkább persze a saját termékek feldolgozása a cél, részint saját fogyasztásra, másrészt a helyi, környéki piacokon való értékesítésre. Exportra csak akkor és csak azt, ami már nagyon fölösleges, és ha nagy szükség van exportbevételre. Egyébként a helyi felvevőpiacot kell előnyben részesíteni. Ám a sajtgyártáson, vajköpülésen, lisztőrlésen, kenyérsütésen, befőzésen túl előnyös lenne egy kézművesipar kialakítása, elsősorban persze a helyi erőforrásokra alapozva: birkagyapjúra, lenre, kenderre, marha- és disznóbőrre, agyagra, fára, nádra szalmára. Ruhakészítés, szövés-fonás, fafaragás, kerámiamunka, fazekasság mind belefér ebbe a képbe.

Oktatás, nevelés

Aki arra merészkedik, hogy maga vágja le magát a központosított társadalomirányítás köldökzsinórjáról, az ne gondolja meg útközben magát: a központosított, uniformizált rendszerek hasonló nevelési módszerek termékei. Vehetjük magunknak a bátorságot, hogy a közösség ifjú tagjait magunk neveljük, annál is inkább, mert egészen más elveknek, várakozásnak kell itt megfelelniük, mint egyéb helyeken kellene. Azt a lexikális ismerethalmazt, amit a mai iskola megkövetel, egy jófejű gyerek játszva bevágja, ha ébren töltött idejének felét nem a tévé előtt gubbasztja. Ezért meg lehet oldani egy olyan alternatív rendszert, ahol a falu – nyilván nem nagy létszámú – fiatalságával egyénileg foglalkoznak, elsősorban etikára, esztétikára, erkölcsre és a természetben, valamint természetes emberi közösségben élésre nevelik őket, ami ismeretre meg a kompatibilitás, a külső világgal való kapcsolattartás érdekében szükség van, azt beleverik gyorsan az állami iskolarendszerben megkövetelt vizsgák előtt. Azon lehet vitatkozni, mit tudunk vállalni, hány éves korig tanítjuk magunk a gyermekeinket, illetve, hogy elképzelhető-e befolyásunk erősítése a környéken akkor, ha elegendő pedagógus és nevelő megléte esetén a környékbeli falvakból is veszünk fel nebulókat. Két dologra kell nagyon vigyázni: az egyik, hogy a felnövekvő új generációnak megadjuk az esélyt arra, hogy a mi életformánkat válassza, és abban megtalálja a helyét. A másik, hogy ha nem így tesz, és visszavágyik a koszos és büdös városba, a mi részünkről akkor se érje hátrány, sőt ott is jobban megállja a helyét, mint bennszülött társai. A dolog részleteit a tanárok feladata kimunkálni.

Egészségügy

A legveszélyesebbnek tűnő áldozatot az úgynevezett egészségügy terén kell hozni. Itt nincs orvos, nincs kórház, nincs szülészet, nincs ideggyógyászat. Pécsen persze van, de jó lenne, ha nem kellene lennie. Nem csak azért, mert a természetgyógyászat és alternatív gyógymódok egész arzenálja áll rendelkezésünkre. Hanem, mert bízvást remélhetjük, hogy a hagyományos orvosi ellátásra némely speciális területet kivéve nem is igen lesz szükségünk. Ilyen speciális eset a traumatológia, fogászat, szemészet, egyszóval az elkerülhetetlen rosszak. Megjegyzendő, hogy talán csak a mi életünkben elkerülhetetlenek, száz év múlva senki nem lesz rájuk utalva. Legnagyobb részük most is megoldható ambulanciás úton. A szülést, az élet keletkezésének misztériumát rövidlátó gyakorlat és szakmai kényelmesség tette orvosi feladattá. Élettani funkció, semmi köze a betegséghez, következésképpen az orvosokhoz. Otthon, illetve megfelelő helyen (ami semmiképpen nem a mostani szülőosztály) sokkal kisebb kockázattal megtörténhet, mint egy kórházban, ha a kockázat fogalmát nem szűkítjük le a traumatikus komplikációkra és beleértjük mondjuk a fertőződés veszélyét, vagy horribile dictu annak lehetőségét is, hogy a gyermek (és anya) egész további életét befolyásolhatja a nem megfelelő környezet, bánásmód, a szülési trauma.

Ami az öregkort illeti, az ekkor jelentkező betegségek zöme lelki eredetű, legalábbis sokak szerint. Az mindenesetre biztos, hogy a test elkerülhetetlen öregedése és funkcióinak romlása lelki zavarokhoz vezet egy olyan társadalomban, amely elsődleges anyagi érdekeltsége révén a fiatal testet értékeli, nem pedig – sok hagyományos társadalomhoz hasonlóan – az életkorral megszerzett tapasztalatot és bölcsességet. E bölcsesség része az ilyen (természetesen működő) társadalmakban az is, hogy az emberek egy idő után (hetven, nyolcvan, akárhány éves korukban) méltósággal tudnak meghalni, mert tudják, hogy idejük lejárt, és ezért nem kapaszkodnak kétségbeesetten oxigéncsövekbe, infúziós kanülökbe. Annak számára, aki vallásos áhítattal éli át az élő és élettelen egymásba alakulását, az örök körforgás rajtunk keresztül is érvényesül, nem ellenkezik, hanem elfogadja azt. A halál misztériuma így ugyanolyan érintésnyi közelbe kerülhet minden telepes számára, mint a születésé, hiszen jelenleg mind a kettőtől megfoszt minket egy mechanizált, elidegenített társadalmi gyakorlat, amely az orvosi rend uralmán keresztül érvényesül.

EMBERI KAPCSOLATOK

A kísérlet sikere mindazon nehézségek ellenére, amelyek a fizikai megvalósítással kapcsolatban várnak ránk, valószínűleg mégsem annyira a külső, hanem inkább a belső, szociológiai jellemzőkön, az „emberi tényezőn” múlik. A legoptimálisabb körülmények között sem fog működni, ha ez az oldal hibás. Pedig hibát véteni itt a legkönnyebb. Az eddigi külföldi és hazai próbálkozások példája azt mutatja, hogy majdnem minden bukás közvetlen kiváltó oka a minitársadalom belső ellentmondásaiban rejlett. Ugyanakkor hasonló elvek alapján szervezett törzsi társadalmak vígan fennmaradtak és máig is meglennének, ha az európaiak nem fedezik fel őket.

A nyugati civilizációkban a közösségépítő kísérletek rendszerint valamilyen marginalizálódott, a társadalom normarendszerébe beilleszkedni képtelen csoportok kitörési próbálkozásainak foghatók fel és már csak ezért is kudarcra voltak ítélve. Ami a jelen hasonló kísérleteit illeti, ebben a tekintetben kell a legjobban meggondolni a különbözőséget: miért vagyunk mások, miért és mennyiben akarunk különbözni. Ezért aztán azt hiszem, a kiindulási pont nem annyira csupán homályosan megfogalmazható elégedetlenség kell legyen, hanem igenis racionális okokból következő elkötelezettség, amely érvekkel és bizonyítékokkal támasztja alá az igazát.

Éppen ezért hozzáfogni csak akkor érdemes, ha azok, akik ezt az elkötelezettséget vállalják, nem csupán szívvel-lélekkel teszik ezt, nem csak nagy vonalakban képesek egyetérteni, hanem sikerül kidolgozniuk egy olyan saját erkölcsi kódexrendszert, amely a külső, intézményesített társadalmi szabályozástól függetlenül új alapokra helyezi a közösség működését.

A szociológusok szerint az emberi társadalmi modellek eddig alapvetően kétféle módon jelentek meg a történelemben, és a kétféle modell arányának eltolódása a 15. századra esik. A közösségi társadalmi modell, amely a korábbi korokra volt jellemző, tagjait elsősorban a kölcsönös egymásra hagyatkozás révén kötötte össze, méreteiben kisebb, emberléptékű, áttekinthető volt és benne mindenkinek egyenlő értéket tulajdonítottak. A jól ismert egyéni önzés csak ezután, ennek keretében jutott szóhoz – ha szóhoz jutott egyáltalán. Ezzel szemben a reneszánsz óta, de különösen az ipari forradalom következtében, a szervezeti társadalmi modell jutott túlsúlyra, ahol a legfőbb jellemzők ezzel ellentétesek: a versenyszellemet helyezi a kölcsönös segítségnyújtás és együttműködés elébe, egyéni tudattal már nem áttekinthető struktúrákat, apparátust hoz létre, intézményesült, személytelen formákat ölt, tagjait a versenyben elért helyezésüktől függően értékeli és az egyéni önzésre, annak is a legmaterializáltabb formájára épül. Mindkét modell megteremtette a maga ideológiáját is, több soron és több szinten, amiket vallásokként, világnézetként ismerünk.

Természetesen nem az a cél, hogy valamiféle ipar előtti állapotot állítsunk vissza, hiszen az emberek nemcsak térben, időben is egymással összehasonlíthatatlan minőséget jelentenek és az idő, ahogyan azt ma ismerjük, egyirányú folyamat. Nem valami nosztalgia jegyében a régi időket sírjuk vissza, nem esünk bele a „bezzeg a régi falu” csapdájába, hanem tudomásul vesszük, hogy azok a feltételek, amelyek a hagyományos faluközösség kialakulását és működését lehetővé tették, egyszer s mindenkorra elmúltak. Amit mi tehetünk, az egy új modell kidolgozása, amely helyrebillenti a közösségi és szervezeti modell egyensúlyát, visszahelyezi a társadalmi intézményrendszert kisléptékű, áttekinthető voltába és ezzel lehetőséget teremt újból a közösségnek mint társadalomszabályozó erőnek a bevezetésére. Előre kell menekülnünk, az iparon túli társadalomba, felhasználva mindazon tanulságot, amit a hagyományos közösségi modell és az ipari, fogyasztáscentrikus modell egyaránt jelentett.

Összefoglalva tehát: nem a régi falu, nem egy zárt, egymásnak kárhoztatott közösség, hanem egy posztindusztrialista, ökoszociális társadalmi rend, amely képes a fenntartható világot formálni és működtetni.

Mint a nevéből is kiderül, ennek a rendnek rendnek kell lennie. Alapvető tévedés a kívánatos közösséget azzal a fajta anarchisztikus demokráciával, széthulló, atomizált és impotens gyülekezettel azonosítani, amelyet csak a mélységesen elítélt fogyasztói társadalom könyöradományai tartanak életben és amely igencsak elterjedt alternatív körökben. Nem kétséges, hogy amennyiben fenntartható, a fogyasztói modelltől független képződmény a cél, azt csakis nagyon pontos, folyton tökéletesítendő, lehetőleg horizontális és nem hierarchikus, de semmiképpen nem an-archikus szervezettséggel lehet elérni. Ez egyrészt a közösségi társadalom reneszánsz előtti életének szerveződését idézi, másrészt viszont beépíti magába az azóta eltelt idő minden eredményét, a felismert szabályszerűséget, a globális öntudatot, és az ösztönösséget a fejlettebb tudat racionális elemeivel egészíti ki.

Mindebből egyenesen következik, hogy ha a fenntarthatóság kritériumának eleget akarunk tenni, akkor saját társadalmi életünket magunknak kell tudatosan, de ösztöneinknek tág teret hagyva olyan módon újjászervezni, hogy a szociális élet sajátosságai az ökológia biológiai, természeti követelményeinek megfeleljenek, azt kiegészítsék, rájuk rímeljenek. Elmúlt az ártatlanság kora. Amintahogy elmúlt az elidegenült, individuumokká szakadt intézményesült társadalom kora is.

Akármilyen nagy is a lelkesedés, széthullik a szerkezet, ha nincs benne rend. Rend alatt persze nem azt a formalizált, autoriter alá-fölérendeltségi viszonyt kell érteni, amelynek egyetlen kritériuma az ipari társadalmak versenyszellemének mérőeszköze, a pénzhez való viszony és a személyes hatalom. Az új rendben a vezetők, ha lesznek – mert lesznek – nem azért lesznek vezetők, hogy saját személyes hatalmuk legyen. Általuk egy személytelen, erkölcsi jellegű princípium kell megjelenjen, amely a szabályozás szerepét képes betölteni. Eddig talán a Gaia elmélet fejezi ki a legjobban azt a valamit, amire mindannyiunknak szüksége van, és a mélyökológiai filozófia rendszere szedte össze az ebből eredő erkölcsi, szellemi tennivalókat és az aktuális cselekvéshez kapcsolódó hátteret. Persze, még ezek a szellemi vonulatok is küzdenek saját megfogalmazásukért, nem egy letisztult, kikristályosodott rendszerről van szó, és ami a mélyökológiát illeti, az nem is akar ilyen lenni. Lényege éppen az, amit Arne Naess „Ecosophy T” néven emleget, hogy minden egyénnek saját, külön, magába záruló és önálló egységként létező öntudatát formálva kell kialakítania a csakis reá vonatkozó normatív szabályozás rendszerét, magyarán, mindenki maga felelős a gondolataiért és a belőlük eredő cselekedeteiért (meg ezek elmaradásáért is, persze). Persze az öntudatok sokfélesége miatt ezek az ökozófiák is eltérő erővel, eltérő racionális világossággal érvényesülnek, de amíg ugyanazon alapelvek tükröződnek bennük, és amíg más, nem annyira tudatos szellemi tevékenységek (intuíció, ösztön, meditáció, spiritualizmus) hasonló irányban hatnak, nem is kell, hogy akadémikus pontossággal megfogalmazódjanak.

Kinek kinek saját ízlése, vérmérséklete szerint lehet tehát értelmeznie akár a Gaia elméletet is, de mindenképpen összhangban a holisztikus gondolkodás (a minden mindennel összefügg hite) paradigmájával kapcsolatban. A dolgok végső értelme a racionális gondolkodás számára éppúgy megközelíthetetlen, mint a vallások intuíción alapuló kinyilatkoztatásai számára, következésképpen a paradigmaválasztás az olyan kérdésekben, mint hogy van-e a világegyetemnek inherens kreativitása, vagy létezik-e Isten (ami végső soron ugyanaz), tetszés kérdése. Épp ezért mi racionális megfontolások alapján jobban járunk, ha a paradigmánkul az egységes, részeiben egymással ok-okozati összefüggésben, kölcsönös feltételezettségben és dualisztikus viszonyban álló világegyetemet feltételezünk.

Mindezek ellenére (vagy éppen ezért) nagyon kell vigyázni arra, hogy ne egy jólsikerült hipotézis iránti szolgai áhitat, vagy pláne annak spiritualista félremagyarázása vegye át a kiindulási paradigma szerepét. Máris sokan hajlamosak Lovelock gondolatait egyfajta új istenhitként értelmezni, pedig az elméletben semmi erre utaló elem nincs. Az már egy más kérdés, hogy nagyon sok, hagyományosan vallásos világkép tartalmaz hasonlóan holisztikus elemeket, és ezért a párhuzam helyénvaló. Attól azonban, hogy a Gaia elméletet elfogadjuk mint olyan rendező elvet, mely az ember szellemi törekvéseit, mélyen fekvő társadalmi ösztöneit valamint formalizált, racionális tudását összebékítve képes a társadalmi cselekvésnek támaszt nyújtani, amennyiben belehelyezi ezt a különös fajt a földi élet egészébe, semmiképpen nem szükséges belőle leegyszerűsített népvallást, istenpótlót, intézményesített teleológiai önigazolást gyártani, hiszen, mint mondtuk, ezek a dolgok szabad, egyéni értékválasztás kérdései, és a mélyökológia alaptétele értelmében mindenkinek magánügye. A magam részéről éppen azért vonzódom hozzá, mert anélkül ad választ racionális gondolkodáson túli kérdésekre, hogy ezzel lemondana a racionalitásról.

Ami, persze, nem jelenti azt, hogy ne lehetne hozzá metafizikai módon viszonyulni. Az emberi psziché mélyében nem csupán az a fajta tudat létezik, amit mi itt Európában megszoktunk, hanem egészen más rétegek is akadnak, amelyek némely esetben annak a tételnek igazolását látszanak kelteni, mely szerint bizonyíthatóan léteznek anyagi alapon nem bizonyítható jelenségek is. Azt hiszem, viszonyulhatunk ehhez az önmagában igen egzakt, kémiára, fizikára épült, bár spekulációtól nem mentes hipotézishez olyan módon is, amely megkönnyíti értelmezését, egyszerűbbé, átélhetőbbé, közvetlenül megtapasztalhatóvá teszi azt. Magyarán a szakrális hagyománynak, az ember ritualizáló hajlamának megfelelően lehet rá szertartást, rítust, hagyományt, szokást, animisztikus hitet alapítani, csak azt nem szabad elfelejteni, hogy EZ az animizmus már nem AZ az animizmus: ez a mostani úgy kezdődött, hogy Lovelock meglátta az Apolló űrhajósok légifelvételét a Földről.

Az ökológiai szemlélet semmiképpen nem merül ki abban, hogy lemondunk az autózásról vagy ökoházat építek, amelyhez kevesebb energia kell. A dolgok logikus, következetes (racionális!) összegzésére van szükség, de anélkül, hogy ezáltal a bioszférikus etika, a holisztikus gondolkodásból és az ökológiai szemléletből eredő erkölcstan célját szem elől tévesztenénk. A baj ugyanis nem önmagában a formalizált tudással és a lineáris gondolkodással van, hanem annak mindenhatóságával, egyoldalúságával, és az ember, valamint a világ belső, kettős természetének szem elől tévesztésével. Hiszen abban a pillanatban ha Gaia él, és mi részei vagyunk, érvényét veszti a vulgárdarwinizmus, mert nem a kompetíció, a versenyszellem az élővilág legjellemzőbb tulajdonsága, hanem a kooperáció, az együttműködés, és a versengés, a küzdelem az életért csupán ennek keretében érvényesülhet. E tétel igazságán pedig semmit nem változtat az, hogy Gaiát csak mint egy hihetetlenül bonyolult, biológiai jellemzőket mutató kibernetikus szabályozási rendszert fogom fel cél és értelem nélkül, vagy pedig mint az Élő Földanyát, mindannyiunk hordozóját, a legfőbb istennőt.

Az eredményként kialakuló erkölcs mindkét esetben tehát nem öncélként jelöli meg a jóság fogalmát, amelynek minden racionális tapasztalat ellentmond, hanem egyszerűen beleilleszti azt a racionális tapasztalatok világába mint a világ működésének számunkra nélkülözhetetlen elemét. Így jöhet létre a mélyökológia és a fenntartható társadalom alapvető axiómája, mely szerint a természet összes dolga (élő és élettelen, tárgy és folyamat) erkölcsileg nem közömbös, hanem jónak fogható fel és ezért önértéke van. Ivan Illich „konviviális”, együtt élő társadalomnak nevezi az így kialakulandó civilizációt, amely a kölcsönös egymásrautaltságon, jóindulatú függőségen, belső rendezettségen alapszik. Olyanforma társadalmi homeosztázist, dinamikus egyensúlyt kell létrehozni, mint amilyen minden élő szervezet belsejében a biológiai folyamatok eredőjeként létezik, és amely ugyan jön valahonnan, és tart valahová, megfelelően kicsiny időközben vizsgálva azonban jellemzője a nagyfokú rugalmasság, a kimozdítás utáni visszatérés képessége. A bioszféra rendelkezik ilyen önmagát kiigazító képességgel, és ebben a pillanatban jólfelfogott önös érdekünkké válik az engedelmeskedés Gaia törvényeinek, hiszen biztosak lehetünk benne, hogy a rugalmas homeosztázis mechanizmusa ellenkező esetben kiküszöböl minket, mint a rendszer egy rosszul sikerült darabkáját. Ez az a pont, ahol az antropocentrikus és bioszféracentrikus elképzelések azonos nevezőre hozhatók.

A gyakorlati életben ez azt jelenti, hogy (némiképp rosszízű kibucista, kommunisztikus asszociációra szolgáltatván okot) meg kell tanulnunk a parancsoló szükségszerűségnek alárendelni vágyainkat, különlegességeinket, összeférhetetlenségünket és szabadnak mondott akaratunkat, amely az ipari társadalom csalóka szabadságképének termékeként bukkant felszínre összetett énünkből és nyomott el a felszínen minden mást. Ezek az egyénieskedések, melyek látszólag pozitív vonásként az ipari társadalom intézményrendszerének szorítása ellenére megnyilvánulhatnak, a legkülönfélébb, sokszor igen veszélyes, máskor haszontalan formát öltöttek, mert végső soron pótcselekvések, a közösségi társadalomban elfoglalt hely hiányának pótlására. Ezért ezeket a hamis illúziókkal kecsegtető mesterségesen keltett vágyakat szabályozni, önkéntesen korlátozni kell, nem megfeledkezve azonban pozitív oldaluknak, az emberi méltóság, a független, önálló gondolkodás és a felelős döntéshozás képességének egyidejű megőrzéséről.

Két dolgot szeretnék elkerülni: az egyik, hogy homeosztázis címszó alatt mindenki azt csinálja, amit akar, a másik, hogy rendezettség címszó alatt elvek helyett személyek uralkodjanak. Külön kell válasszuk a vezetés operatív, irányító funkcióit a hatalom és befolyásolás diszkriminatív funkcióitól. Hogy egy ilyen struktúrát a néhány fős, konszenzussal még működőképes kisközösségeken túl hogyan lehet létrehozni, azt nem tudom. A permakultúra rendszernek az alapelve az, hogy feladatokra bontja le a teendőket, három fős csoportokban osztja ki és döntéseket soha nem hoz nagy össznépi banzájokon.

A döntések egyik legfontosabb eleme a mennyiségi dolgokhoz való viszonyulás. Az ökológia ugyanis éppoly mértékben függ a minőségi megalapozottságtól, mint a mennyiséghez való viszonytól. Anyagi értelemben sem tudunk tökéletes önellátást elérni, de nem is kell. A lexikális információ tekintetében pedig a mennyiségi kontroll más formában, inkább minőségi kontrollként érvényes: ami nem kell, az nem kell, de ami igen, az a lehető legnagyobb mértékben. Ezért kell minél tökéletesebb információs hálózatot kiépíteni, könyvtárral, videofilmekkel, tévével, számítógépekkel, telefonnal, mikor mi az éppen aktuális sláger. Fel kell fognunk, hogy ezek a dolgok nem önmagukban rosszak, ahogy a racionális gondolkozás sem az. Erkölcsi, lelki alap és önállóság nélkül, nagy mennyiségben, fogyasztói alapon az. Nem az a baj, hogy a faluban, ahol élek, van egy tévé, hanem hogy én akarok egy tévét birtokolni, mert hiszen másnak is van. Ez a szemléleti váltás önmagában hordozza a mennyiség csökkentését.

A mennyiség leglényegesebb összetevője saját létszámunk. Ha sokan vagyunk, persze hogy sok tévé és számítógép kell. Ha ráadásul egyedenként vagyunk sokan, még több. Ezért a létszámot a terület eltartóképességének függvényében maximalizálni kell, az anyagi javak egy részének élvezhetőségében pedig érvényesítenünk kell a közösségi vonást. Ez megint nem feltétlenül kommunizmus, hanem haszonélvezeti jog. A húsdaráló egy olyan szerkezet, amelyet az ember nem használ állandóan. Elég, ha egyvalakinek van, ez lehet saját tulajdona, de ettől még mindenki más is használhatja a faluban. Nyilvánvaló viszont, hogy Manhattan-ben az utcáról betévedt idegennek viszont senki nem fogja odaadni.

Sokkal kényesebb kérdés saját létszámunk. Itt megint olyan fogalmakat kell bevezetnünk, amelyek csak megszokásból gyanúsak, egyébként könnyen belátható, hogy logikusak és szükségszerűek. Ezenkívül nem is feltétlenül rosszak, hagyományos értelemben sem. A fenntarthatóság alapkritériuma egyfajta dinamikus kiegyenlítettség a rendszer elemei között. Ha a magunk létszáma állandóan nő, mint a történelem folyamán eddig kivétel nélkül mindig, a rendszer nem lesz fenntartható. A legmélyebben begyökerezett, biológiai ösztönökön alapuló társadalmi dogma a gyermeknemzés kötelessége. Legalábbis, az úgynevezett fejlett társadalmakban, ahol semmilyen szociális gátlás nem alakult ki a mennyi az elég szabályozására. Annak belátása, hogy nem a minél több gyermek nemzése a társadalmilag hasznos és az erkölcsi jó, hanem páronként kettőé, sőt a jelenlegi, túlnépesedett helyzetben még ennél is kevesebb, bizony nem szokványos jelenség.

Ha a rendszer működését tartjuk szem előtt, akkor a fentebb mondottakból következőket is érvényesíteni kell. Vagyis, a sokgyermekesek csak addig szívesen látottak, amíg beleférnek a rendszerbe. Ugyanígy van ez azonban más elemekkel. Ha teszem azt, csupa vegetariánus élne itt, akik ráadásul nem hajlandók állatot ölni, ez lehetetlenné tenné a rendszer működését, mert – hacsak nem növelnénk a külvilág befolyását azzal, hogy beengedjük a vadászokat, eladjuk az összes húst, és így áthárítjuk a felelősséget – egy ökológiai ciklusban a másodlagos fogyasztókat elfogyasztó csúcsragadozó szerepét már régesrég az ember tölti be. Ezen túlmenően, mesterséges rendszerünk biológiai része, a mezőgazdaság sem életképes állatok nélkül.

A külvilág köldökzsinórjáról leszakadást társadalmi szinten kell ugyan megtenni, de ez erősen érinti saját egyéni sorsunkat, életünket. Megvalósítani nehezebb, mert biológiánk is az intézményesült adminisztratív civilizációhoz alkalmazkodott. Nagyfokú elszántság, tolerancia, és mai értelemben vett kockázatvállalás jár mindezzel. Az igazán keveseket vigasztal, hogy ha a városban maradunk, a kockázat sokkal nagyobb, mert a rák, szívinfarktus, a benzingőz, a zajártalom nem látható, lassan ölő, kevéssé kézzelfogható kockázatok, míg ha valaki meghal áttöréses vakbélgyulladásban, az bizony közvetlen baj. Mégha, ennek előtte, gyönyörű szép életet élt is.

Ezért ide csak az jöjjön, aki bírja, aki tudja, hogy végigcsinálja. Kiválogatást kell alkalmaznunk, magunkra, az újonnan jöttekre, gyerekeinkre. Mint a felnövekvő gyermeknek, a bevándorlónak is egy ideig velünk kellene élnie, mielőtt magunk közé fogadnánk, ahogy törzsi társadalmakban szokás, beavatási szertartással (vagy bármi egyébbel, ami azt helyettesíti.)